Talán már nem titok előttetek, hogy pár napja hazaérkeztünk. Épen és egészségesen. Még egy fejezet hiányzik ahhoz, hogy kerek legyen a történetünk, úgyhogy most ezt próbáljuk pótolni. Egyébként ezen feltöltés dátumát direkt meghamisítottam, hogy a kedves blog-látogatókat Ady Endre örökzöldje fogadja. A tisztaság kedvéért megsúgom: 2006. július 21-e van. Na csapjunk bele!
A jó múltkórjában a New York-i kalandozásokkal fejeztük be. Azóta gyakorlatilag mást sem csináltunk, mint nyaraltunk. Nehéz is már összeszedegetni, annyi minden szép és izgalmas dolog történt, de azért megint csak megpróbálkozom vele.
Még emlékszem, hogy egy vasárnapi napon apák napja volt. Ennek nálunk nincs hagyománya, de az Államokban van. Igaz túl sok apa nem sündörgött körülöttünk, de azért elmentünk Judyhoz és Davehez és ott elköltöttünk egy vacsorát. Többre nem is emlékszem ezzel kapcsolatban, úgyhogy most utólag kiderült, hogy ez nem is valami érdekes. Mindegy, most már marad. Tudjátok meg, hogy nem mindig csináltunk izgalmas dolgokat.
Az ezt követő időkre úgy emlékszem vissza, hogy nagyon szép időnk volt. Nem az a nagy kánikula és meleg, hanem az a szép, langyos nyár. Abban az időben Jonathanra vigyáztunk egy jó pár napot. Unokaöcsén egy aranyos srác, de elég nehéz vele. Mindenesetre sikerült kibuliznom nála, hogy ne Penry Hottereset játszunk egész nap. Megmondtam neki kerek perec, hogy unom, és lássatok csodát: nyitott volt új dolgokra is. Az igazság azért az, hogy más nevekkel futottunk, de kb. ugyanazt játszottuk. Harcoltunk, varázsoltunk, meghaltunk, feltámadtunk, tovább karatéztunk ésatöbbi… Aztán legoztunk is, de ami a legjobb volt vízipisztoly-csatát vívtunk. Az általános felállás az volt, hogy Edina és Jonathan lőttek engem én meg őket. Ez marha jó volt. A ház körül rohangáltunk akár órákon át és nagyon eláztunk.
Ekkor már csak heteink voltak hátra az amerikai kiruccanásból, így aztán elhatároztuk, hogy még annyi helyre megyünk el és annyi mindent csinálunk amennyit csak tudunk. Mivel szép időnk volt lemerészkedtünk a tóhoz. A nem annyira avatottak kedvéért elmondom, hogy a házhoz tartozik egy stég is a Lake Washingtonon. A stég közös a szomszéddal és kb. másfél perc gyaloglással közelíthető meg a szomszédon keresztül erős lejt- illetve hegymenetben. Szóval egy nap lemerészkedtünk a stégre Dino bácsikámtól kölcsön kapott felfújható kajakokkal és átpedáloztunk a nem túl messzi Seward Park partjaihoz. Aztán visszatértünk a stéghez és ugráltunk a vízbe. Ez utóbbi tevékenységünk az utolsó egy hónapban aztán rendszeressé vált. Néha csak lementünk a stéghez naplementét nézni, vagy csak ugrálni, olykor mindkettőt egyszerre.
Egyszer Dino navigált minket biciklis kalandozásainkon és a szomszédban dolgozó szerb vendégmunkás lány, Lidija is csatlakozott hozzánk. A Bukre-Gilman bicikliúton haladtunk egy ideig, majd letértünk róla és a Sammamish River mentén tekertük úticélunk felé, a hírös Red Hook sörgyár üzeméhez, ahol egy étterem azóta is szívesen várja a sör iránt érdeklődőket. Mi erősen érdeklődtünk, úgyhogy minket is vártak. Red Hookéknál aztán végigkóstoltuk az egész repertoárt. Szabad legyen megjegyeznem, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem a Budwieser a sörök király az Államokban. Az inkább csak egy gyengén közepes sör. Ámde a Red Hook, az príma jó!
Szeretném dokumentálni, hogy Edina előszeretettel fogyasztotta a stégünk mellett található cseresznyefa pirosas-sárga termését. Ez csak arról jutott eszembe, hogy egy nap megint csak kajakozni mentünk. Arra gondoltunk, hogy talán megkerülhetnénk a szigetet (16 mérföld = 25 km). Kicsit későn indultunk - ebéd után – de azért bizakodóak voltunk. El is indultunk és csak tekertünk és tekertünk, de ezek a felfújható kajakok nem repesztenek valami gyorsan. Végül szembeszélben és nagy hullámok közepette elértük a I-90-es hidat, ami a szigetet köti össze Seattle-vel. Tekintve, hogy ezt a szigetkör szempontjából elhanyagolható távot igen lassan tettük meg, arra gondoltunk, hogy talán vissza kéne fordulnunk. És a gondolatot döntés, a döntést pedig tett követte: visszafordultunk. Azért jó volt és ebből a bekezdésből még azt a plusz információt is megtudhattátok, hogy Edinát az Államokban is hagytam legelni.
Az hogy pontosan mikor is tettük vízre a motorcsónakot, arra már nem emlékszem, de az már nem is annyira fontos. A lényeg, hogy egyszer csak megtörtént. Dinoval és Edinával fölkerekedtünk, elhoztuk a szervizből a csónakot, amit annak idején még patyolat tisztára mostunk és hajókáztunk egy kicsit. Amikor kézi erővel hajtott hajón ül az ember kétség kívül nem csípi a motorcsónakokat, de valamiért megváltozik ez a dolog, amikor maga is motoros hajóba száll. Nekünk eddig nem igazán adatott meg, hogy száguldozzunk a vízen, de most igen és ez tetszett. A későbbiekben még többször is száguldoztunk a vízen, volt, hogy Jane, Lisa vagy éppen Craig is csatlakozott hozzánk, de erről talán majd később.
A Seward parkról és az oda vezető útról sok jót hallottunk, úgyhogy nem állhattuk meg, hogy egy nap oda ne menjünk. Felpattantunk hát a biciklinkre, hogy megnézzük ezt a félszigetet közelebbről is. Végig egy ligetes bicikli út vezetett oda. A Washington tó körül pedig egy csomó strandot láttunk egy csomó fürdőzővel és persze a kakasülőn székelő életmentőkkel. A Seward park Seattle méltán híres és sűrűn látogatott parkja. Tiszta és rendezett, akárcsak a többi park. A félsziget alakú parkon körbe vezet egy sétány a víz mentén, mi ezt választottuk. Egy helyen meg is álltunk, ahol fürödtünk és kavicsokat dobáltunk. Ezt is jó, hogy megjártuk - gondoljuk most nagy megelégedéssel magunkban. Csakhogy aznapi túránk ebben még nem merült ki, ugyanis aznap még megkerültük a Mercer Islandot is. Ami elmaradt a kajakkal, azt bepótoltuk biciklivel, (majd később motorcsónakkal is). Szóval végigtekertünk a szigeten körbetekergő úton mely előbb North, majd East, végül West Mercer Way-re hallgat. Közben felfedeztünk egy pár parkot és strandot, és egy helyen meg is álltunk csobbanni.
Hanem történt egyszer, hogy Craig is átruccant a motorcsónakjával a Washington tóra. Mert ez csak úgy megy, hogy az ember gondol egyet, utánaköti a kocsinak a csónakot, aztán uzsgyi. No már most ez szó szerint így történt. Az emberünk ez esetben Craig volt. Ő hozta a lányait, Jane hozta Jonathant és minket és akkor aztán hasítottuk a hullámokat. Egy alkalmas helyen, azt hiszem Redmond közelében ki is kötöttünk, hogy megvacsorázzunk. Sült halacska és sült burgonya volt a menü, még most is a számban érzem az ízét… Zárásként még húzattuk magunkat a csónak után egy óriási felfújható úszógumiban. Őrület, hogy mik vannak!
Június vége fele járt már és valamiért úgy éreztük, még mindig nem láttuk eleget a Seattle-i belvárost, magyarul a downtown-t. Aznap rekkenő hőség volt. Patakokban csurgott rólunk a víz, legalábbis rólam biztosan. A lényeg, hogy még egyszer megnéztük az ottani Lehel piacot a Pike Place Market-et és láttunk repülő halat, amikor a halas standon egymásnak dobáltak a hatalmas lazacokat a halasfiúk. Meglátogattuk az első Starbucks kávézót és tettünk még egy sétát a történelmi belvárosban a Pioneer Square környékén.
Seattle-ből sosem elég – gondoltuk magunkba, amikor az északi rész felfedezése mellett döntöttünk. Arra ritkán vetődtünk és nem is nagyon ismertük, úgyhogy kiváló lehetőségnek ígérkezett, ez a magunk által szervezett biciklitúra. Átvágtunk a Washington Arborétumon (ahol ha jól visszaemlékeztek Cody kutyát sétáltattuk) el az Egyetem mellett és már pikk-pakk el is értük Fremont városrészt. Tulajdonképpen ez egy amolyan művész városrész, érdekes boltokkal, utcai kiállításokkal és érdekes szobrokkal. A szobrok közül két gyöngyszemet is meglátogattunk. Az egyik a Fremont-i troll, ami egy híd alatt elhelyezkedő nagy szörny, amint épp egy Volkswagen Bogarat próbál bekebelezni. A másik gyöngyszem egy hatalmas Lenin szobor. Bizony ám, Lenin! Valami szórakozott milliomos vette meg a ’90-es évek elején és hazavitette Szlovákiából, azzal a szándékkel, hogy egy nála is őrültebb szórakozott milliomos majd jó pénzért megveszi. De nem vette meg senki, a szobor ma is eladó, addig is közszemlén van Fremont egy forgalmas utcasarkán. A bronzban tündöklő vörös vezér után még parkokat látogattunk és célba vettük a Ballard városrészben található zsilipeket. Ezek a zsilipek kötik össze a Washington és Union tavakat a tengeröböllel. Én ezt marha érdekesnek találtam, jól el is időztünk ott nézve a hajókat, ahogy pár perc alatt könnyedén legyőzik a vízszintkülönbséget. Eztán még feszített tempóban sikerült megjárnunk a Discovery parkot, de ezt tényleg csak kutyafuttában. Hazafelé indultunk, ugyanis aznap moziba készültünk Janenel. Az úton haza még épp annyi időnk volt, hogy a kajajegyünk egy részét beváltsuk egy sushi (hírös jappán étel) étteremben és a kiváltott ételt elfogyasszuk.
Akkor még nem sejtettem, hogy 3 napon belül kétszer is japán étellel fogom éhemet csillapítani, de végül így történt. Időnk ugyanis vészesen fogyott és a szülinapomra kapott éttermi kuponokat el kellett használnunk. Az étterem neve egyébkent Blue C Sushi és nagyon érdekesen van berendezve. Az étterem közepén készítik a különböző ételeket és a konyhát körülvevő pult mellett vannak a vendégek asztalai elhelyezve. A pulton pedig, egy kis futószalagon utaznak a különböző ételek, amelyik megtetszett nekünk azt vettük le a futószalagról. Miután itt ebédeltünk egy sétált tettünk Seattle legnépszerűbb parkjában és körbe sétáltuk a Green Lake-et, ami a partról egyáltalán nem néz ki zöldnek, de a levegőből igen. Marha jó ez a Zöld tó is. Ott van a város közepén, tök tiszta és fürödni lehet benne. A séta után Dinoékhoz voltunk hivatalosak, ahol vacsoráztunk és megtekintettük a futball világbajnokság negyeddöntőinek egyikét, másikát.
Ezzel véget is ért a június havunk és a júliust utazással kezdtük meg. Oregon államba utaztunk ugyanis Craig szülei ott élnek és egy családi összejövetelt tartottak. Jane nénikém pedig minket is vitt. A Csendes óceán partjainál Yachats kisváros erdeiben ütöttünk tábort, a Craig szülők háza ugyanis nem bizonyult elég nagynak. Szóval kempingeztünk. 3 napot töltöttünk ott, végig borús idő volt és az igazat megvallva meglehetősen unalmasan teltek a napjaink, de az óceánpart szépsége ezt bőven feledteti velünk.
Végül az előzetes terveknek megfelelően Edinával meglátogattuk nagyapám testvérét, Gyurkát, akinél már egyszer jártunk télen, Bendben. Odafelé azért megálltunk egy-két szép helyen. Például fürödtünk a jéghideg óceánban és egy szintén jég hideg hegyi folyóban (McKenzie River) is. De megálltunk a McKenzie hágónál is ahol, a pár száz éve erős vulkanikus tevékenység nyomait találtuk. Gyurka nagyon örült nekünk. Egyedül él egy kis farmon, messze a várostól, így ritkán jár nála vendég, hát még magyar! Következésképpen 3 napig, amíg ott voltunk, be sem állt a szája, végül el is ment a hangja.
Gyurkánál felejthetetlen napokat töltöttünk, esténként (és máskor is) borozgattunk. Rengeteget mesélt nekünk a TF-es napjairól, háborúról, a rendszerről, a családról és úgy általában mindenről. Egy este azt is megmutatta nekünk, hogy milyen az igazi oregoni leves. Kibontott vagy ötféle különböző konzervet azt egybeöntötte, tett bele egy kis köménymagot és fokhagymás-sót, megrottyantotta és kész. Érdekes volt. Viszont Edina rántottái reggelente nagyon jók voltak , öreg Gyurka is nagyra értékelte őket.
Első nap kirándulni vitt mentünk. A Mt. Bachelor mellett kis csúcsot (Tumalo) másztuk meg és 81 éves nagybátyám korát meghazuttolva jött fel utánunk. Onnan átautóztunk a Bachelor parkolójához és a télen síliftként működő sílifttel fellibegőztünk a csúcsra. Nagyon szép tiszta idő volt és ott fenn Gyurka egy egész kiselőadást tartott nekünk a környező hegyek, folyók és völgyek vonatkozásában. Másnap kajakozni készültünk, egy nem túl veszélyes, de gyorsfolyású hegyi folyóra a Dechutes folyóra. Reggel viszonylag korán keltünk, megreggeliztünk és akkor kezdődött a kiselőadás. Ha még nem mondtam volna, akkor közlöm, hogy Gyurka testnevelő tanár volt, és magyarázni azt nagyon tud. Így történhetett meg az, hogy végül délután 3-kor szálltunk csak vízre és türelmünk ekkor már igencsak végén járt. Aztán egy jót kajakoztunk, bár Gyurka vérbeli vadvízi kajakjait igencsak nehéz volt navigálni. Egy kis plusz kalandot, vendéglátónk 22 éves Jimmy nevű GMC autója szolgáltatott, az ugyanis kis híján cserbenhagyott minket. A Jimmy nevű piros csodát ugyanis be kellett tolni, ami méreténél fogva nem volt egyszerű. Szerencsénkre egy segítőkész teherautó-tulajdonos földúton és hegymenetbe megtolta Jimmyt a járműjével, így ha nagy nehézségek árán is, de beindult. Gyurkánál töltött utolsó napunkon szintén kajakozni mentünk (a Dechutes folyó egy szelídebb szakaszára). Ezúttal egy kicsit gördülékenyebben ment a vízre szállás. Gyönyörű tájakon evickéltünk, végül utunk végén fürödtünk egyet. Nagybátyámat még visszakísértük farmjára, felpakoltuk cuccainkat, majd szomorú búcsút vettünk tőle. Délután 6-kor indultunk vissza Seattlebe és éjjel fél 2-kor érkeztünk meg.
Ekkor már csak tényleg napok választottak el a hazafelé úttól Budapestre, úgyhogy igyekeztünk jól beosztani az időnket. Dino még elvitt minket a legendás Mt. Rainier-hez. Ez a kb 3000 m magas vulkáni hegy Washington állam jelképe. Tiszta időben Seattleből is jól látszik, majd’ mind’ képeslapon is ott virít. Gyönyörű a hegy, a méreteit pedig csak akkor érzi az ember igazán amikor mászik a lejtőin. Egyébként még most is nagyon sok hó volt rajta, persze a gleccserein még nyár végére sem olvad el a hó. Szóval fölfelé másztunk lefelé többnyire seggen szánkózva vagy a cipőnkön síelve ereszkedtünk le. A Mt. Rainier volt az egyik legjobb hely, ahol jártunk az Államokban.
A hazautunkat megelőző vasárnap egy svédasztalos reggelin vettünk részt. Azt hiszem rég ettem olyan sokat reggelire, mint aznap. Mindenféle tengeriherkentyűk mellett életemben először osztrigát ettem. Nem mondom kellett egy kis bíztatás, de végül egész könnyen lecsúszott. A reggeli után siettünk Dinoékhoz, hogy megnézzük a vébé döntött, ami után örömmel nyugtáztam, hogy az itáliaiak diadalmaskodtak a franciák felett. Ennyiben még nem merült ki a nap, mert aztán Jane és Craig még elvitt minket egy baseball meccsre, ahol a VIP helyünk volt, azután pedig újra lementünk a tóra. Végre kipróbálhattuk a vízisit, igaz nem a legideálisabb körülmények közt, hisz a tó nagyon hullámos volt, de azért túlságosan ne sajnáljatok minket. Edina és én is elsőre felálltunk, egész jól ment nekünk, még ha túlzásba nem is vittük a dolgot. Ugyanakkor húzattuk még magunkat az óriás úszógumival is, úgyhogy elég jól telt ez a napunk is.
Múlt hétfőn Jane és Dino Seattle-től keletre a Wenachee folyóra vitt minket kajakozni. Ez a folyó a vadvízi skálán 1-es és 2-es fokú a 6-ból, de Magyarországon nekem még nem volt szerencsém ilyesmihez. Elég jó kis zúgók és hullámok voltak. Először félelmetesnek tűntek, de aztán nagyon élveztük az egészet. A másfél órás úton a folyón többször is meg kellett állnunk, hogy a vizet kiöntsük a hajóinkból. A folyó végül az elég nyugis Columbia folyóba torkollott, ahol hamarosan elérkeztünk a végállomásunkhoz.
A következő pár napunk tulajdonképpen a hazafelé út előkészületeivel telt, elsősorban pakolással. Utolsó este, még rendeztek nekünk egy búcsúvacsorát a Repülő Hal nevű étteremben, ahol ott volt velünk Jane, Jonathan, Dino, Lisa, Judith, Dave, Jay, MaryLynn és Xannie is. Mondhatom elég nehéz volt bucsút mondani nekik és a városnak. Végső soron Seattle 7 hónap alatt a második otthonunká vált. Jobban megismertük és megszerettük családunk kinti tagjait, akik szívesen látnak minket újra, ha bármikor meg szeretnénk látogatni őket.
Az utolsó nap még kilátogattunk Dezső nagyapám és dédszüleim, öreg Dezső és Laura sírjaihoz, aztán nem volt más hátra, mint előre, végleg búcsút inteni Seattlenek.
Nagyon nagy köszönettel tartozunk elsősorban a minket fogadó, a tandíjunkat álló és a nekünk sok örömet szerző Jane nénikémnek és Dino bácsikámnak, valamint az itthonról támogató szülőknek, nagyszülőknek, a család többi tagjainak és a barátoknak! Köszönjük, ha érdeklődéssel olvastátok a történeteinket!
Dénes
